A magyar ténelemben jól megfigyelhető, hogy minden nagyobb összeomlás után a veszteségeket elszenvedő közösségnek szüksége van bűnbakra ahhoz, hogy a tragédiát tömeglélektani szempontból maga mögött tudhassa, és jó lelkiismerettel megkíséreljen előre nézni.

"Jó példa erre Szapolyai János, aki mint az ország leggazdagabb főuraként 1526. augusztus 29-én, a középkor magyar történelem fekete napján nem jelent meg a mohácsi csatatéren. Vagy az áruló Görgei mítosz, a „magyar Júdás", aki letette a fegyvert Világosnál.

Károlyi Mihály, a „vörös gróf", a Monarchiának az első világháborúba való belépését kezdettől ellenezte. Éppen ezzel vált hitelessé és népszerűvé akkor, amikor megbukott az addigi németbarát háborús politika. A tömegek bíztak Károlyiban, abban, hogy nyugati kapcsolatai segítségével akkor is megnyerheti Magyarország a békét, ha a Monarchia elvesztette a háborút, azaz a lehetőségekhez képest kedvező békefeltételeket érhet el a győztes nagyhatalmaknál. Károlyi antantorientációt hirdetett, és akkor úgy látszott, hogy ezt itthon és külföldön csak ő képviselhette hitelesen.

"Ez az elsöprő erejű, és mint utólag kiderült, javarészt megalapozatlan várakozás sodorta az ország élére Károlyit. Károlyi kritikusai arra hivatkoznak, hogy a kormányfő 1918 végén szélnek eresztette a még egyben lévő fegyelmezett, jól felszerelt és vezetett csapatokat is, ez után pedig már képtelenség volt új, hatékony haderőt létrehozni. Tény az is, hogy a győztes hatalmak és kis szövetségeseik hadereje - amelyet az antant is erőteljesen támogatott - 1918 novemberében és később is túlerőben volt a magyar hadsereggel szemben.

Fontos megjegyezni, hogy Károlyiban erős volt az idealizmus, s talán az utolsó romantikus politikusa volt Magyarországnak. Politikáját nem vezették önös anyagi érdekek. Az ország egyik legnagyobb földbirtokosaként lépett a magyar közéletbe, s amikor 1919-ben elhagyta Magyarországot, családjával együtt évekig megélhetési gondokkal küzdött.